Áprilisban kezdődik az igazi tereplovas szezon, hosszabbak és melegebbek a napok, ilyenkor már nem csak a legelszántabbaknak érdemes kimerészkedniük terepre. A jó időben nem kell hőstettnek éreznünk, hogy egy órát lovagoltunk a szabadban, a menetszéltől kipirosodott arcot megnyugtatja a nap melege, rovarzengéstől hangos a virágzás. Az erdő alján vagy az árnyékban ugyan még kicsit hideg van és azt sem bánjuk, ha nem fúj a szél, de távol vannak még a legyek és a böglyök, simulékony velünk a természet. Még ha a feltételek kedvezőbbek is, mint télen, most is ki kell tervelnünk, merre lovagoljunk, sőt  a váratlan események kezelését sem szabad, hogy teljes mértékben az ösztönök vezéreljék, testünkkel és eszünkkel is tudnunk kell, mit csináljunk, mire hogyan reagáljunk.

Az útvonal megtervezése

Abban az április sem különbözik a többi hónaptól, hogy a lovastól jól átgondolt, alapos tervet követel meg a túraútvonalra vonatkozóan. Most is számtalan szempontot kell egyesítenünk ahhoz, hogy a magunk és a lovunk számára is a lehető legjobbat hozzuk ki az együtt töltött órákból. Először is mindig vegyük számításba, hogy a tavasz a szőrváltás ideje, függetlenül attól, hogy lenyírtuk-e a lovunkat télre vagy sem. A váltás megviselheti az állatokat, sőt az anyagcseréjükre is hatással lehet, így nem ritka, hogy sokat fogynak, a fogyás pedig a menőkedv megcsappanását eredményezheti. Tanácsos félévente (szokásosan tavasszal és ősszel) féreghajtást végezni, ez is átmeneti hatással lehet a közérzetükre, sőt az általános éves oltást (lóinfluenza és veszettség ellen) is a legtöbben ilyenkor szokták beadatni, amelyet a hatóanyagok okozta bágyadtság miatt kis kényszerpihenő kell kövessen. Ezektől a tortúráktól függetlenül is előfordulhat, hogy az április nem hatalmas menőkedvet, hanem – csakúgy, mint az embereknél – átmeneti fáradtságot eredményez a lovaknál, kezeljük ezt mindig odafigyeléssel és megértően. Gyakrabban azonban nem a lógó fej, hanem a különböző kalandok jellemzőek a hónapra.

Akadályok terepen

Világos tehát, hogy a tereplovaglás sokkal több tudatosságot követel meg, mint hogy egyszerűen felpattanunk a lovunkra, elindulunk a vakvilágba és lesz, ahogy lesz. A kondícionális és egészségügyi szempontok mellett ott vannak az olyan természeti tényezők, mint például az áradások és a sár, a korhadástól kidőlt fatörzsek, a friss sarjakon vígan legelésző birkanyájak, vagy a virágzó fák tövébe kihelyezett méhkaptárak. Ezeket az útvonal megtervezésekor szintén számításba kell vennünk. Persze akármennyit morfondírozunk és akármilyen körültekintőek is vagyunk, meglepetések mindig érhetnek minket. A lovas babona szerint viszont mindig ahhoz az útvonalhoz kell ragaszkodnunk, amelyet előzetesen kitűztünk magunknak. Nem csak az idomítás és a tekintély megtartásának szempontjából megalapozott szokás ez, hanem azért is, mert ha magányosan lovagolunk, akkor jó, ha a kitűzött útvonalat egy, a terepet ismerő személynek előzetesen elmondjuk, hogy baj esetén segíthessenek rajtunk.

Leszállhatok-e terepen?

Lehetőség szerint minden, a  lovaglás közben felmerülő problémát lóhátról oldjunk meg – ez egyébként minden más lovas szakágra igaz. Gondoljunk csak bele, hogy ha egy ugróló félne a piros rúdtól és a lovasa úgy akarná meggyőzni arról, hogy ezt ne tegye, hogy lepattan a hátáról és átugorja a rudat, mi maradna a lovas tekintélyéből. Másnap a ló félne a kék rúdtól is, végül ki sem menne a pályára. Terepen ugyanez lenne a helyzet: ha hagynánk, a lovunk szíves örömest átadná nekünk a kezdeményezés jogát, ha pocsolyán kell átmenni, egy kidőlt fatörzset kell megugrani illetve bármilyen más, a szokványostól eltérő szituációban. Ezért, ha a feladat megoldható, nincs sérülésveszély vagy nem úgy van elzárva előlünk az út, hogy vissza kéne fordulnunk, akkor ragaszkodjunk, ahhoz, hogy a ló egyedül kerekedjen felül a helyzeten.

Ellenkező esetben viszont mégis le kell szállnunk. Nem kockáztathatjuk meg, hogy a lovunk bízva bennünk nekigyűrkőzzön a feladatnak és közben megsérüljön, ez a lehető legrosszabb megoldás lenne. Erre lehet példa, amikor olyan földre fektetett drótháló mellett kell szorosan ellovagolnunk, amivel szokásosan az erdőgazdaság szokta a területeit elkeríteni. Akkor is jobb leszállni, ha például egy faág úgy keresztezi utunkat, hogy sem kikerülni, sem megugratni nem tudjuk, viszont elhúzni el tudnánk. Ha visszafordulunk, megszakítjuk a munka ritmusát, megzavarjuk a lovat a logikus útvonaltól való eltéréssel (hazafelé iránytól távolodó irányba fordulunk, vagy fordítva), sőt okoskodásra adunk alkalmat, hogy „na ugye, megmondtam, hogy erre nincs is út és ennek nem lesz jó vége és azt sem tudod hol vagyunk”, ilyen kárörvendő viselkedésre soha ne adjunk okot. Ha biztosak vagyunk benne, hogy sikerülni fog visszaülni, akkor tehát szálljunk le. Figyeljük meg, egészen megható lesz, ahogy lovunk kiáll majd mellettünk, ilyenkor ugyanis mindennél erősebbnek érzik magukat és őszintén értékelik, hogy nem hagytuk őket egyedül megküzdeni az elemekkel, sőt mi is hajlandóak vagyunk nem csak utasításokat adni, de teljesíteni is.

Természetes akadályok ugratása

Csak akkor lovagoljunk rá egy természetes akadályra (kidőlt fa, árok, kerítés, bála stb.), ha biztosak vagyunk lovunk képességeiben és első sorban saját tudásunkban. Nem tanácsos olyan útszakaszon ugratni, amit nem ismerünk, mert nem tudhatjuk, milyen a talaj az ugrás túloldalán – lesz-e elég időnk a felvételre, ha utána mondjuk lejteni kezd, nincsenek-e kövek vagy sár azután. Viszont, ha ismert terepen haladunk és egyszer csak meglátunk egy akadályt, a pillanat töredéke áll rendelkezésünkre, hogy felmérjük annak méretét (milyen magas, illetve széles), és veszélyességét (vannak-e törzsből felfelé kiálló ágak), ezután el kell döntenünk, rálovagolunk-e és azonnal cselekednünk. Ha úgy döntünk megállunk, de elkésünk az utasítással, akkor a ló visszatartása minket megelőz, ami egy későbbi ugrásra való rálovaglást nagyon megnehezíthet. Azonban ha az akadály nem veszélyes, de a ló egy fázissal elkésve kapja az előrehajtó segítséget, akkor az ugrás előfordulhat, hogy nem lesz szépen kidolgozott, erélyes lovaglást követel, a lónak pedig ideje marad elgondolkozni egy alternatív megoldáson, tehát a megtorpanáson vagy a kitérésen.

Összefoglalva: gyors döntés és azonnali utasítás, tehát előrehajtó segítség, az ülés mélyítése és az iram megtartása, lendületes rálovaglás az akadályra, esetleg egy pöccintés a pálcával a vállra, nem nagy, csak figyelmeztetés az ellentmondást nem tűrő szándékunkra. Figyeljünk a pontos távolságra, de még fontosabb a megfelelő lendület. Sőt, ügyelnünk is kell rá, hogy a nagy lendülettől a ló valószínűleg hamarabb fog elugrani, és nagyobbat fog mozdulni, mint a lovardában, nekünk pedig  közben semmiképpen sem szabad ülésünkkel vagy kezünkkel elmaradni. Ezek után az ugrás minden más lovardai ugrásnál egyszerűbb és kényelmesebb lesz – a ló érti mit és miért kérünk tőle, domborítani fogja a hátát, a szó szoros értelmében legyőzi az akadályt. A mi figyelmünk azonban továbbra sem lankadhat, mert a lovak nagy büszkeségükben, hogy milyen ügyesek voltak, gyakran bakolnak ugrás után. Az élmény viszont ezek után a ló és a lovas számára egyformán garantált.

Ajánlott lábvédők tereplovagláshoz

A cikk eredetileg a Lovas Nemzetben jelent meg

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.